Pécsi Nemzeti Színház

Mégis próbálkozzunk meg vele, hiszen a Pécsi Nemzeti Színház balett-tagozata, a Pécsi Balett bemutató előtt áll. Hiszen 2012. március 23-án, vagyis pénteken, 19 órakor mutatják be legújabb, két önálló, egymástól független táncukat. Ami közül az egyik egy felújítás, a másik viszont még nem került korábban színpadra.

A balett világában kevésbé jártasak is tudják, tudhatják, mit jelent a szakmában Eck Imre neve. A már elhunyt koreográfus első pécsi munkája volt „Az iszonyat balladája”, amit ötvenegy-ötvenkét év távlatából tűztek ismét műsorra. Megidézve nem csupán a mestert, de a félévszázaddal ezelőtti hangulatot, stílust is, a PNSZ Kamaraszínházban.

Ilyen esetben, a szakmai vélemények szerint a lehető legjobban kell, illik ragaszkodni a korabeli mozgásokhoz. Még akkor is, ha abban az időszakban mások voltak a meghatározó irányzatok.

Éppen ezért, többek számára is érdekes lehet a mű. Azoknak, akik még láthatták az eredeti változatot, illetve a mai érdeklődőknek, akik egy időutazáson is részt vehetnek, ha beülnek a széksorok közé.

Azért azt nem árt megjegyezni, hogy a próbákat Uhrik Dóra, Lovas Pál társaságában felügyelte, mellettük még Czebe Tünde is odavetette tekintetét a folyamatokra.

Négyen a színen

A tragikus előadásban összesen négyen kaptak lehetőséget arra, hogy tánctudásukat előadják. A fogoly: Kiss Eszter. Első csukaszürke: Dóri István. Második csukaszürke: Kócsy Mónika. Harmadik csukaszürke: Szabó Márton. A zeneszerző Szokolay Sándor volt. Az előadás tartalma súlyos, komor, a vidámságnak nincsen benne helye. A hit, az eszmékért való kiállás néha komoly áldozatokat is megkövetelhet – lehetne röviden összefoglalni a mának szóló üzenetet. Ami amúgy lehet akár kortalan is, ám örökké aktuális probléma.

Móka, kacagás, tánc közben

A balettosok a komorság után bebizonyították, derűt is képesek varázsolni a deszkákra, némi szünet után. A „Lisztmánia” az első percektől arról szól, miként lehet a múltat, napjainkkal összemosva nevettetni. Miközben a mozgás „kusza”, mégis nagyon fegyelmezett, rendezett, ami csak elsőre tűnik ellentmondásnak. Köszönhető Zachár Lóránd koreográfus fantáziájának is.

A meghökkentés úgy kezdődik, hogy a filmes elemeket mesterien ötvözik a művészek a színpadon, illetve a nézőtéren történtekkel. Már ez az egy alapötlet, annak megvalósítása is megérne egy előadást, ám ennél azért sokkal többet „tud” az egész produkció.

Amelynek középpontjában Liszt Ferenc, a világhírű zeneszerző áll, aki talán maga is jót kacagna, ha láthatná a körülöttünk lévő lét mai paródiáját. Főleg ha tudná, kik lettek utána sztárok, a felgyorsult médiavilágban.

– Liszt tulajdonképpen a díszletből mászik elő – árulta el Zachár Lóránd, koreográfus. – Onnantól kezdve nagyon mozgalmas a kép, hatalmas a „forgalom” a színen, a látvány pörgős. Ezért is nehéz a dolog. Akadnak egyszerű, mégis nagyon érdekes megoldások benne. Ilyen az egyik díszlet, amin ki-be „járnak” a balettosok. Miközben keresik egymást, a szó valódi, illetve átvitt értelmében egyaránt. Bizonyos szempontból ez is komoly szakmai kihívást jelentett, hiszen egy ilyen eszközben könnyű elbotlani. Szerencsére a művészek eddig profi módon oldották meg a feladatukat, a próbák során.

– Pedig néha tényleg alig követhetőek az események, szemmel!

– Mert nézetem szerint érdemes a képességek határait feszegetni. Attól válik különlegessé egy-egy alkotás. Amit reményeim szerint a nézők is értékelni fognak, a bemutató után! Mert a „Lisztmánia” nem gyógyítható, de nem is ártalmas senkire, semmire.