Pécsi Nemzeti Színház

 

Dramaturg, rendező, művészeti tanácsadó, színházi narrátor és okleveles liftkezelő, aki -saját bevallása szerint- rettentően szeret élni. Böhm Györggyel beszélgettünk, aki elárulta, miért, hogy mindig jókedve van, miért vált meg 15 év után az Operettszínháztól és miért lett szakmahalmozó.

 

Böhm Györggyel egy kávézóban találkozunk. Miután kávét rendel, beleszagol, nagyot kacag és azt mondja: ez jó lesz. Amikor azt kérdezem, mindenhez ilyen nagy kedvvel áll-e? Azt feleli:

Persze. Szeretek, imádok élni.

 

Ezért lettél szakmahalmozó?

Igen. No meg azért, mert mindenevő vagyok, ráadásul elképesztően nem szeretek unatkozni, tehát amint elkezdődne az unatkozás, kitalálok valamit. Dramaturg voltam, vagyok, mostanában főleg rendezek, művészeti tanácsokat adok a MÜPÁ-ban, van egy bölcsész-, egy marketing- és reklámmenedzser diplomám, dolgoztam az Artisjusnál, okleveles liftkezelő vagyok, nyáron intenzíven nyelvet tanultam, szeptemberben pedig elmentem a színházi narrátorképzésre.

 

Ez utóbbiba miért vágtál bele?

Jó pár éve egy British Council ösztöndíjjal három hónapot voltam Londonban, ahol először találkoztam jelelt előadással és óriási élmény volt. Annyira elvarázsolt, hogy amikor itthon Eszenyi Enikővel írtuk/rendeztük/játszotta a „Ping-Szving” című, általam „extravaganza shownak” nevezett estjét, sikerült megvalósítani egy jeltolmácsolt előadást is. Tavaly pedig Pécsett rendeztem A dzsungel könyvét, aminek a főpróbáján szintén jeleltek és mivel egy szentimentális alak vagyok, ömlöttek a könnyeim, amikor a siket és nagyothalló közönség boldogan tapsolt, azaz rázta a kezét. Meghatódtam a dologtól. Ilyen élmények után nem volt kérdés számomra, hogy beiratkozzak a narrátor képzésre. Ugyan számomra ez a szakma fölösleges luxus, megélni nem lehet belőle, de lehet vele érdek nélkül segíteni, és ez jó. A dzsungel könyvéből lesz az első akadálymentesített előadás Magyarországon vakoknak és gyengénlátóknak.

 

Azt hiszem a liftkezelő okleveled is magyarázatra szorul.

Nem működött a lift a házban, ahova beköltöztem, ezért meg kellett csináltatni, de ehhez kellett egy „hivatásos” liftes. Kiderült, hogy a liftkezelő tanfolyam csak kétnapos, így elvégeztem. Az egyetlen dolog, amiről még nincs papírom, az a rendezés...

 

Pedig, ha jól tudom, mindig is rendezni vágytál...

Persze! 16 évesen rendeztem először Arrabal: Tábori piknik című darabját, amivel a Keszthelyi Helikon Diáknapokon még díjat is nyert a pécsi Leőwey Gimnázium, ahova jártam.

 

Miért vonzódtál a színházhoz?

Dunaföldváron születtem, itt éltem át az első és legmeghatározóbb színházi élményemet, ami végleg eldöntötte, hogy mi érdekel. Miután a helyi ÁFÉSZ színjátszói prezentálták a kultúrban a Marica grófnőt, minden élő színházi közvetítést megnéztem a tévében és színházasdit játszottam, sőt, játszattam a bérház udvarán, ahol laktunk. Aztán Pécsre kerültem, ami maga volt a varázslat! Akkor még kötelezően kellett bérletet venni a gimnazistáknak a színházba, találkozhattam a nagy rendezővel, Sík Ferenccel, nézhettem a Gentlemanek című musicalben Haumann Pétert, a Pécsi Balett darabjaiban Uhrik Dórát. Ott láttam életemben először olyat, hogy egy balettben megszólaltak. Vadállati volt, csodaszámba ment. Biztosan ezért írok ma baletteket... (Nevet.) A mai napig kívülről tudom Illyés Gyula: Bölcsek a fán című darabjának zárómonológját. A színházi tapasztalat az érettségin is kapóra jött, mert A mai magyar dráma című tételt húztam (a mai 1971 volt). Mondjuk nem sokra mentem vele, mert az egyetemre nem vettek fel.

 

Így lettél segédmunkás a Vígszínházban.

Mondtam a portásnak, hogy tulajdonképpen rendező szeretnék lenni, aki azt válaszolta, most éppen megüresedett egy hely a műszakban, menjek fel a szcenikushoz. Így vettek fel bútoros segédmunkásnak a Vígszínházba. Furcsa, de - ha lehet ilyet mondani - családias hierarchia működött akkor a Vígben. És a színészek pontosan tudtak mindent, rólam azt, hogy nem leszek életem végéig segédmunkás, ennek megfelelően viselkedtek velem. A Székely Gábor rendezte, Fegyverletétel című darabban, amiben Tordy Géza játszotta Görgeyt, bútoroztam és statisztáltam is, mint Görgey csicskása, én vittem be neki a jeges lábvizet. Az utolsó előadáson Darvas Iván azt mondta: „tegyünk bele”. És tettünk bele, tele lett a lábáztató dézsa vízzel és jégkockával. Géza teljesen kiborult, Várkonyi Zoltán igazgató pedig raportra hívatott, de mielőtt rám került volna a sor, Darvas bement hozzá és elmondta, hogy ő a „bűnös”. Nem én vittem el a balhét, nem is volt belőle gond. Jól éreztem magam a színházban. Közben rendszeresen felvételiztem és rendszeresen kirúgtak a rendezői felvételin, mindig a harmadik körben.

 

Az ELTE-re vettek fel.

Így keveredtem a magyar – népművelés szakra 1974-ben. Az ELTE-n fantasztikus tanárok tanítottak akkor. Többek között Bíró Yvette és Réz András filmet, Hankiss Elemér értékelméletet, Csepeli György szociálpszichológiát, Maróthy János zenét, Hont Ferenc színházat, Németh Lajos művtörit, Elbert János orosz drámát oktatott. Akkoriban azt tanították, hogy egy dramaturg akkor lesz igazán jó, ha minden nap elolvas egy színdarabot, egy bölcsész pedig órákat tud beszélni arról is, amit soha nem olvasott. Az összes görög drámán túl kellett esni, különben esélytelen volt, hogy levizsgázz. Gondold el, B. Mészáros Vilmánál azt is kellett tudni, ha a Háború és békét húztad a szigorlaton, hogy milyen ruhát viselt Natasa Rosztova a bálon! A három nővérben Mása mondja, hogy „ebben a városban három nyelvet tudni igazán fölösleges luxus”. Időnként én is úgy érzem, fölösleges luxus, ami a fejemben van. Néha persze nagyon jól jön. 

 

Miért tértél vissza az utolsó egyetemi évedben a Vígbe?

Az egyetem utolsó egy évében színház- és filmesztétikai szakosítást szereztem, szakdolgoztam – én jegyzem a Fényes Samu és a népdráma lehetősége Magyarországon című korszakalkotó és hiánypótló művet – , és menekültem a kötelező tanítás elől. Ezért mentem vissza, immár rendezőasszisztensnek. És autodidakta módon megkezdtem „rendezői képzésemet” is, olyan „tanáraim” voltak, mint Kapás Dezső, Valló Péter, Horvai István, Várkonyi Zoltán, tőlük loptam a tudásom nagy részét. Aztán mire kitaláltam, hogy előbb inkább dramaturg leszek, az is kiderült számomra, hogy soha nem bíznának rám ilyen feladatot a Vígben, egyszerűen nem úgy osztották le a lapokat. Ekkor rendezte nálunk az Orfeusz alászáll-t Ruszt József, engem osztottak be hozzá asszisztensnek. Szerencsém volt, mert dramaturgi feladatokat is kaptam tőle. Ettől kezdve hosszú évekig – szinte a mai napig – meghatározza az életemet. Nem is értem, hogy lehetett ekkora mázlim! Vitt magával Szegedre, aztán Zalaegerszegre is. Rengeteget tanultam Ruszttól. Ő látott bennem először fantáziát, arra is megtanított, hogy mi a különbség aközött, ahogy Toscanini, Bernstein és Karajan vezényli Mahler V. Szimfóniáját. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy mindig őrizni kell magadat, mint egy titkot! És hogy tilos a munkát összekeverni a magánélettel.

 

Mégsem követted őt a vezetői székben, pedig ez is felmerült...

Talán ’86-ban volt, hogy Ruszt leültetett és azt mondta, ő szeretne továbblépni, ezért arra gondolt, hogy én kövessem az igazgatásban. Hát mit mondjak... Majdnem elájultam az ötlettől. Este már ment a klubélet, már nézegettem, kit fogok megtartani, kirúgni... De jött a reggel! Amikor felébredtem, azt mondtam magamban: „Te jószagú ég! Hogy tudtam én egy napig is komolyan venni magamat?” Úgy megijedtem magamtól, hogy még aznap elszerződtem a Rock Színházba dramaturgnak. Se előtte, se azóta nem akarok se igazgató, se főrendező lenni és hatalmat sem akarok. Aztán jött újból a Víg, 91-ben pedig a Budapesti Kamaraszínház egyik alapítója voltam, közben a győri színházban lettem vezető dramaturg és rendező, 1997-ben pedig kikötöttem az Operettszínházban.

 

Időközben a Friderikusz Show gagman-jeként is dolgoztál.

Bizony. Egy csapatban ötleteltünk Horváth Zoltánnal, aki akkor a HVG főszerkesztő-helyettese volt, Radnai Annamária dramaturggal, Ónodi Györggyel, az egyik legjobb televíziós szerkesztővel, Koós Györggyel, ő ma a legjobb tévé-show rendező, Fábri Sándorral, Boncz Gézával. Előfordult, hogy hajnali négyig gyötrődtünk, kipasszíroztuk magunkból a maximumot, pontosabban, Friderikusz kipasszírozta belőlünk.

 

Mi volt a feltétele annak, hogy bekerülj a gag-csapatba?

Ezt nem tudnám megmondani. Egy biztos, ha Friderikusz felhívott valakit, akkor ő már bekerült. Szerintem keményebben leinformált minket, mint egy átvilágítás. Hálás vagyok azért az időszakért, amit mellette töltöttem, mert maximalizmust, profizmust lehetett tőle tanulni, ami a mai napig visz előre.

 

Nemrég új szakasz köszöntött be az életedben, hiszen távoztál az Operettszínházból, ahol irodalmi vezetőként és beosztott rendezőként dolgoztál.

Tizenöt év után, 2011. december 22-én, a 2011/2012-es évad végével mondtam fel.

 

„Böhm Gyuri valóban elszerződik, önálló rendezői karrierre vágyik” - mondta Kerényi Miklós Gábor főigazgató. Ezért mondtál fel?

Ezt én is olvastam... Hát persze, most kerültem abba a korba, amikor végre önálló szeretnék lenni. (Nevet.) Az az igazság, hogy már korábban meg kellett volna tennem ezt a lépést, csak gyáva voltam hozzá. Lehet, hogy a gyávaság korosztályi kérdés is... Háborús szülők gyermeke vagyok, akik életükben egyetlen helyen dolgoztak és onnan mentek nyugdíjba is. 89 éves édesanyám nem tud erről a lépésemről, ő még most is azt mondja nekem, "kisfiam, csak biztos munkád legyen, fontos elfogadni a sorsot, nem szabad ellene menni annak, ami ér". Ez belém volt kódolva.

 

A pályád során mégis sok állomáson jártál...

Igen, hétévente váltottam, de most úgy látszik elszámoltam magam és az Operettben maradtam. Vagy egyszerűen csak jól éreztem magam? (Nevet.) Igen... Aztán már nem éreztem annyira jól magam, az utóbbi öt évben azokat a dolgokat, amiket szerettem volna nem az Operettben rendezhettem meg. A Vértestvérek, a Volt öt évünk, a Cigányprímás, a Nyolc nő, A dzsungel könyve, a Bernarda Alba, a Bernstein-mise csak néhány példa... Nem akartam tudomásul venni, hogy az Operettben már másnak „nyílik a virág”, nem nekem. Ragaszkodtam a megszokotthoz, a biztoshoz. Idézhetem Máté Péter egy dalát, kicsit torzítva: „Mondd, mért szeretsz te mást, / És én se téged.” (Nevet.) Aztán voltak nagyon konkrét okok is. De ezekről most nem akarok beszélni, hagyjuk. Úgy látszik, hogy bennem ebben a dologban „Minden Egész eltörött”. Ezért is furák a különféle elméletek, amit az Operettben és házatáján gyártottak arról, hogy miért mondtam fel: „a dramaturgi munka már nem kihívás neki”, „lehet, hogy két év múlva Darvasi Ilona lesz az igazgató, és akkor majd visszajöhet főrendezőnek”, „önálló rendezői karrierre vágyik”, „elszámította magát, mert arra apellált, hogy a Balázs Péter lesz az igazgató”!

Aztán meg eljött a július 31.-e, én pedig felvettem minden papíromat a munkaügyön, összepakoltam a cuccaimat, és kioldalogtam a színházból. Arra gondoltam, amit Uhrik Dóra tanított nekem, hogy én leszek a világ legboldogabb embere, ha senkitől se várok hálát. Tulajdonképpen ezt nagyon szépen tudom gyakorolni... De annyi azért hozzátartozik, ez gyakran cudar nehéz.

 

Mi történt, miután magad mögött hagytad az elmúlt 15 évet?

Bemutattuk Pécsett A dzsungel könyvét, utána elmentem Ausztráliába, ahol napsütés volt és tenger, én pedig a harmadik napon hirtelen rosszul lettem, kórházba kerültem. Az orvos azt mondta, életében először lát tökéletes példát az egyetemen tanult, úgynevezett ellenreakcióra, ugyanis az elfojtott érzelmeim akkor törtek felszínre. Ahogy Andrej mondja a Három nővérben: „Apa halála után, mintha prés alól szabadultam volna, hízásnak indultam”. Velem is ugyanez történt, fellélegeztem. A cigit is le kellett tennem.

 

A rossz élmények eléggé belemarhatnak az emberbe...

Nagyon pontos, amit mondasz. De már túl vagyok rajta. Egyébként is csak előre szeretek nézni. A vigasztalódást megkezdtem akkor, amikor idén márciusban megkaptam a Nádasdy Kálmán-díjat. Irtó nagy bulit rendeztem abból a pénzből, ami járt vele, legalább százan voltunk. A Jászai-díjamat is elmulattam 1992-ben, mondván: a pénz elmegy, de az élmény megmarad. Úgy látszik, hogy én húszévente kapok díjat...

 

Érzed az elismerés hiányát?

Igen... Nem! Azt hiszem, nincs hiányom elismerésből, amennyiben a siker is elismerésnek számít, hiszen egyik kedvenc rendezésem, A Szépség és Szörnyeteg túl a 300. előadásán, továbbra is óriási sikerrel turnézik német nyelvterületen. Nemsokára pedig Helsinkiben fogok rendezni. És szerencsére azt sem mondhatom, hogy csak adok és nem kapok, mert imádom a színészeket és ők is bírnak engem. A műszakkal is remekül kijövök. Soha, sehol nem vagyok hajlandó senkit megalázni, nem vagyok hajlandó üvöltözni, még akkor sem, ha az adott pillanatban úgy tűnik, az illető nem végzi tökéletesen a munkáját. Én még soha nem láttam olyan színészt, aki meg akart bukni, vagy meg akarta buktatni az előadást! De ilyen műszaki sincs! El kell fogadni, hogy különbözünk vérmérséklet, attitűd, tempó, ízlés, szokás szempontjából, van aki lassabban, van aki gyorsabban készül el.

 

Az ízlésedről szólva…

Szörnyen szeretem a giccset, tudom... De ezt a vonzalmat igyekszem a magánéletemben megélni, igaz, néha önironikus gesztust teszek a színpadon is.

 

Egyszer azt mondtad, hogy egy zenéset megrendezel Gucci-minőségűre, de egy prózát már nem biztos...

Nem pontosan így. Prózát bármikor vállalnék, illetve vállalok, zenéset meg pláne – ez volt most a reklám. (Nevet.) Szóval, szerintem a rendezés alapvetően egy szakma, aminek szabályai, elsajátítható fortélyai vannak, olyan, mint a cipőfelsőrész készítés. Persze kell hozzá tehetség és néha zsenialitás is. A cipésznek olyan cipőt kell készíteni, amiben járni lehet, a rendezőnek meg olyan előadást kell rendezni, amit nézni lehet. Az már más kérdés, hogy a tervezés, az alapanyag, a mesterségbeli tudás és a szerszámok együttes hatására egy szimpla utcai cipő, vagy egy Gucci-cipő lesz-e a végeredmény. Aztán persze születnek olyan cipők is, amiket csak a kifutón lehet felvenni, hordani nem lehet őket – a színházban ezt blöffnek hívják. Az a véleményem, hogy egy rendezőnek mindenképpen meg kell tudni csinálni egy hordható csukát, bármilyen vacak is az alapanyag. Volt már rá példa, hogy a világ legrémesebb darabját kellett felöltöztetnem „menyasszonynak”, 5 forint 10 fillérből, és lett belőle egy fogyasztható előadás. Itt feltehetnéd a kérdést: lehet, hogy nem kéne elvállalnom ilyeneket? De ez csak akkor jogos kérdés, ha tudod, hogy inkább ilyet választottam egy Shakespeare helyett. Habár azt gondolom, nem tudnék egy Macbeth-tel jól elbánni és gondban lennék, ha holnap felkérnének a Hamlet-re. Valószínűleg nem is vállalnám.

 

Miért?

Talán azért, mert nem akarom, illetve hiába akarnám, mégsem tudnám vele megváltani a világot. Korrektül színrevinném, bejönnének, kimennének a szereplők, nem is ütköznének össze, lenne benne szellem, de szerintem dögvész-unalom volna.

 

Korábban azt mondtad magadról, hogy élmény-designer vagy....

Ez a kifejezés most nincs használatban, ezt a Szombat esti láz miatt találta ki nekem a Réz. (A műsorban zsűritag volt Böhm György, a szerk.) Rendező vagyok. Értek a szakmámhoz, sőt még azzal a plusszal is rendelkezem, hogy tudom, mi lehet siker a zenés műfajban. Például „okozója” vagyok a Rómeó és Júlia bemutatásának. Siker... Ha a Hotel Menthol tuti minőségben készül el, művészet? Vagy nem az, mert az alapanyag nem arra predesztinálja? Én sem tudom egyértelműen a választ. Azt vallom, virágozzék minden virág, még ebben a szakmában is. És mindezek mellett, megpróbálok úgy élni, hogy ne legyek kirekesztő, hogy ne vegyek részt a sárdobálásban. Mára már mindenki harci díszbe öltözött a színházi világban, én nem is tudom, vagy inkább nem is akarom követni, mi zajlik nálunk.

 

Gondolom az Új Színház-ügy mellett te sem mentél el szó nélkül, hiszen te rendezted a Karinthy Színházban Csurka István Eredeti helyszín című darabját.

Én ezt másképpen éltem meg. Csurka darabja arról szólt, ami lejátszódott az életben. Döbbenetesen aktuális, a máról szól, a kontraszelekcióról. A drága imádott Barta Mária mondta mindig a nehéz helyzetekben: „Gyurikám, hagyja csak, ne törődjön vele, majd kiviselkedik magukat.” Életben akarok maradni, így is eléggé pörgeti az agyat és a szívet maga a munka. Most fejeztem be a Karinthy Színházban Vámos Miklós Marilyn Monroe csodálatos halála című tragikomédiáját, újra rendezek Pécsett, közben két előadás is „íródik”, és készül Egri Mártának egy önálló est, a Kalauz Jutka. Kérem szépen, tessék tudomásul venni, nem a „választópolgár” jön színházat nézni, hanem a közönség, a néző, és ő csak arra vágyik, hogy jó előadást lásson!

 

A munkán kívül akad szabadidőd?

Azért van szabadidőm, mert csinálok magamnak. Imádok utazni, ezért arra lopok az időmből a legtöbbet. Lehet, hogy Ausztráliában kellene élnem!?

 

Miért nem mész?

Maradok, még ha húz is valami elfelé. Pedig már annak is utánanéztem, hogy lehetne a Fügét kivinni.

 

Ő a kutyád, akit te szelidítettél...

Mint A kis hercegben a rókát... Miután hat éve karácsony szent estéjén meghalt Alma, a bearded collie-m, fél évig bírtam kutya nélkül. Utána beírtam a keresőbe, hogy „bearded collie” és a huncut gugli kidobta, hogy „egy bearded collie-szerű kan a menhelyen, nyolc napja nem eszik”. Délután már feltérképeztem az Illatos úti telep és a Gazdagréti állatorvosi rendelő tengelyt, és a kutya mellett ültem másfél órát, aki semmire nem reagált, mély depresszióba zuhant. Két napon keresztül ugyanennek voltam tanúja, utána hazavittem. Este el kellett mennem, de mire hazaértem, a kutya lebontotta a bejárati ajtót, a teraszajtót és eltűnt egy fél grillcsirke. Tehát élni akart. Évekig senkit nem fogadott el, csak engem, de most már tündér. Nagyon jó társ, sokat sétálunk és mindent megbeszélünk, mindig van egy jó szava hozzám, egy vidám dög.

 

Azt szokás mondani, minden kutya olyan, mint a gazdája...

Milyen igaz! Egy vidám dög...! Ezt mostantól viselem!

 

Tóth Berta

Forrás: szinhaz.hu