Pécsi Nemzeti Színház

Mi a workshop célja?

Alapvető célom, hogy José Sanchis Sinisterra: Ay, Carmela! című spanyol színdarabját bemutassam a Pécsi Nemzeti Színház társulatának. A workshopon résztvevő színészek egy kis ízelítőt kapnak a műből azáltal, hogy a világába belépnek, belebújnak néhány karakter bőrébe, eljátszanak egy-két jelenetet. Természetesen eközben megismerkednek munkamódszeremmel is, mutatok nekik néhány olyan lehetőséget, ötletet, amit egy profi csapat is tud hasznosítani, miután már megismerkedett a szöveggel. 

 

Mi történik konkrétan a workshopon, hogy épül fel egy foglalkozás?

Ez amolyan expressz workshop, hiszen csak három délelőttről van szó, így túl ambíciózus nem lehettem. Választottam néhány szöveges jelenetet és dalt, s egy kis információcserét követően - miután meghallgattuk egymás véleményét és ötleteltünk -, elkezdtünk improvizálni, hogy leginkább a színészek szempontjából közelítsünk a jelenetekhez. Minden körben újabb javaslatokkal, kérésekkel álltam elő, illetve, volt amire nemet mondtam. Lépésről lépésre építették fel a jeleneteket és felvázolták a karaketereket a színészek. Az utolsó napon vendégek is csatlakoztak hozzánk, elsősorban a színházból, illetve néhányan a Kodály Zoltán Gimnázium kéttannyelvű csoportjaiból. Megmutattuk nekik, hol tartunk, majd visszajelzésüket várva megbeszélésre, vitára bocsátottuk a kérdést. Ezzel a beszélgetéssel zártuk a workshopot.

 

Lesz akkor valami látható eredménye is a három napnak, például egy rövid előadás?

Nos, nem igazán. Ahogy mondtam is már, igen rövid, sűrített program volt, mindössze 12-14 óra. Így tényleg csak ízelítőt tudtam adni ebből a munkamódszerből, amolyan kóstolót. Ez azonban, remélem, elég ahhoz, hogy a színészek érdeklődését felkeltsem. De nem is volt a cél valami kész mű létrehozása, sokkal inkább egy folyamat elkezdéséről van szó, aminek végülis később lehet egy előadás az eredménye... 

 

Hogyan profitálnak a résztvevők ezekből a foglalkozásokból, mit ad mindez nekik?

A lelkiismeretes színésznek valójában folyamatosan képeznie kéne magát a pályája során. A profik azonban sok esetben megrekednek a munkájuk napi rutinjában, amitől ugyan még működnek, mégis valamelyest megbénul a kreativitásuk fejlődése. A workshopok és hasonló képzések lehetőséget adnak a színészeknek a fejlődésre, hogy egy kicsit újra felidézzék az illúziót, nyitottabbá váljanak önmaguk és munkájuk iránt, hogy a kutató folyamat során merjenek hibázni - hiszen itt nincs kockázat -, hogy felfrissítsék testüket, hangjukat és más készségeiket. Mindez - úgy gondolom - igenis szükséges a profi színészek számára.

 

Milyennek találtad a Pécsi Nemzeti Színház színészeit? Elég nyitottak, lelkesek és együttműködőek voltak? 

Teljes mértékben. És, őszintén mondom, ez sajnos nincs mindig így! Sok színész szkeptikus a trénerrel, és az ilyen jellegű tréningekkel kapcsolatosan. Talán azért mert nagyon keményen dolgozott, hogy elérje azt a helyzetet, amiben van és estleg tart tőle, hogy elvesztheti a pozícióját... A Pécsi Nemzeti Színház csapata azonban épp ellenkezőleg, nagyon nyitott volt az első pillanattól fogva és a munkát óriási energiával, hittel és látható élvezettel végezték. Ezért nagyon hálás vagyok. Valójában mindig örömöt kellene okozzon a színésznek, hogy visszatérhet - ha csak egy rövid időre is - a kezdetekhez,  önmaga és munkája eredetéhez: a játékhoz.  A kreatív szabadság keretén belüli, tiszteleten alapuló játékhoz. 

 

Szerinted a profi háttérrel rendelkező “kőszínházi” színészek másként viszonyulnak a színházhoz, a játékhoz, mint az alternatív színházak alkotói? 

Alapvetően igen. De azt azért hangsúlyoznám, hogy a független művészek (jobban szeretem ezt a kifejezést, mint az alternatívat) is profik. Sokan azt gondolják, hogy a profizmus azt jelenti, hogy valakinek fix fizetése van.  A profizmus attitűd, a munkához való hozzáállás. Természetesen mindkét rendszernek vannak előnyei és hátrányai. Azok a színészek, akik nagyobb anyagi biztonságban vannak, konfortosabban, könnyedebben dolgoznak, és első látszatra talán jobb eredménnyel. De ahogy mondtam, könnyen gúzsba kötheti őket a napi rutin. Másrészről a folyamatos anyagi bizonytalansággal és problémákkal szembesülő színészek kénytelenek kísérletezni és meg kell küzdeniük a munkájukért. De ezt tökéletes szabadsággal teszik, minden projekt esetében ők döntik el, mikor, kivel és hogyan dolgoznak ... A nagyüzemi háttér erőteljesen meghatározza egy előadás végkimenetelét és nagyban befolyásolhatja a színészek hozzáállását is a dolgokhoz. Olykor megesik, hogy egy előadás létrehozása iparszerűvé válik, mely nem hagy helyet a kreativítitásnak, a kutatásnak. És persze van, hogy egy független társulat csak véget nem érően kísérletezik, és végül nem mutat be semmit. De azt hiszem a színészek zöme ugyanazt érzi: a munkájukat a lehető legjobban szeretnék elvégezni. 

 

Hol, kikkel dolgoztál eddig Magyarországon?

Szabadúszóként dolgoztam a Tivoli Színházban (Három kívánság), a Merlinben (Rejtegyek az operában), vagy később a saját társulatommal a MISERO PROSPERO Project-tel színházi szövegekkel kísérleteztünk, mint pl. a Csodakvintett, amit a Budapesti Kamaraszínházban és a Nemzeti Színházba mutattunk be, vagy a Részletek egy munkanaplóból, amit a Millenáris Teátrumban vittünk színre. Táncszínházzal is kísérleteztem: a Matruska (Orosz babák) c. előadást  a Millenárison és a Gödörben, a Szívhasadást a Nemzeti Táncszínházban mutattuk be. Fizikai színházi előadásomat, a Sárba tiport Orpheuszt a Tivoli Színházban és Madridban is láthatták. Magyarországi és külföldi táncosokkal és táncegyüttesekkel történő együttműködéseim mellett 5 éven át dolgoztam drámapedagógusként kéttannyelvű gimnáziumokban itt Magyarországon. 

 

Jelenleg min dolgozol?

Thomas de Quincey: "Murder considered as one of the Fine Arts" c. regényének adaptációjén dolgozom, és egy fizikai színházi projektet készítek elő.

 

Szeretsz itt élni? Miért épp Magyarországot választottad?

Majdnem 13 éve élek itt... Bizonyára, mert szeretem? Imádom! A véletlen hozott ide és kétségtelen, hogy véletlenül történik minden fontos és lényeges dolog. Nem változtatnék ezen, nem látom értelmét. 

 

Jártál már Pécsett, hogy tetszik a városunk?

Erős érzelmi kapcsolat fűz ehhez a városhoz. Sok emlék köt ide, főleg abból az időszakból, amikor a Kodály Zoltán Gimnáziumban dolgoztam. Hetente egyszer jöttem, hogy a kéttannyelvű képzésben tanuló gyerekeknek és tanáraiknak egy spanyol nyelvű előadás létrehozásában segítsek. Mindig nagyszerűen éreztem magam, szeretek itt lenni.