Pécsi Nemzeti Színház

Ahhoz, hogy egy idegen szerző művén el lehessen kezdeni dolgozni, először meg kell születnie magyarul. Ezért az első lépés a fordítóé. A Pécsi Nemzeti Színház idei évadának két ígéretes darabját is Upor László műfordító jegyzi. A Kripli és a Közelebb! – Martin McDonagh illetve Patrick Marber darabja – már javában próbál, közeledik a két premier. A pécsi születésű Upor Budapesten él, de időnként benéz a próbákra, hiszen a fordítással a munkája még nem ért véget. 

- Hogyan került kapcsolatba ezzel a két darabbal?

Van abban valami szépség, ahogyan a dolgok néha egészen körbeérnek. A két darabot Pécsett egy hét különbséggel mutatják be. Bár sehogyan nem kötődnek egymáshoz, annak idején a két londoni premier között is alig fél év telt el – csakhogy az majd’ két évtizede volt, ’96 végén és ’97 elején. Itt, Magyarországon ez a két szöveg külön úton kacskaringózott. Annak idején mindkettőt a szerzők ügynökétől kaptam meg – először kéziratban – még mielőtt az ottani közönség láthatta volna. Viszonylag hamar készítettem is belőlük egy félig még „nyers” fordítást, hogy rendezők kezébe adhassam. A Közelebb! azonnal színre is került (persze előtte rendbe tettem a szöveget), majd utána még többször is bemutatták. A Kripli sorsa másképp alakult: Gothár Péter azonnal megszerette, de végül csak hosszú idő után állította színre, akkor viszont Varró Dánieltől kért vadonatúj változatot. Az előadás hosszú ideig ment sikerrel a Radnóti Színházban. Amikor Soós Péter a pécsi munkára készült, rátalált az én régi szövegemre, és úgy döntött, ezt viszi színre. Leporoltam, kitisztítottam, fölfényesítettem. És ez a két régi kedvenc most Pécsett szépen összetalálkozott.
 

- Milyen egyéb munkái vannak? Milyen gyakran fordít illetve vállal dramaturgi feladatokat?

Hivatalos munkahelyem a Színház- és Filmművészeti Egyetem. A tanítás nagyon fontos, talán a legfontosabb, amit az ember tehet. Emellé jön a műfordítás és a viszonylag sokrétű színházi munka. Külön-külön mindegyik kitöltené az időmet és akkor sem unatkoznék. Próbálok egyensúlyozni, zsonglőrködni – mint mindenki. Nagy átlagban évi két darabot fordítok (meg néha ilyen-olyan könyveket), azonkívül egy-két előadásban dolgozom dramaturgként, és az utóbbi időben évi egy bábszínházi adaptációt is készítek. De az egész persze nem egyenletesen oszlik el; hol az egyik jön sűrűbben, hol a másik. Most épp egy bábdarabon dolgozom, Zalaegerszegen mutatják majd be.
 

- Sokan nem tudják, mi a dramaturg feladata. Hogy kell ezt elképzelni és miért szereti?

Nem csoda, ha nem tudják, nehéz is körülírni. Abban, hogy egy dráma a próbákig eljut, a dramaturgnak sokféleképp van (vagy lehet) szerepe. Darabot választ, ajánl. Miután megszületett a döntés, az illető darab szövegén-szövetén dolgozik, kiszolgálja a rendezőt, a tervező(ke)t háttérinformációkkal. Elemez, kérdez. Sokat kérdez. A próbák kezdetéig és azután is mindenről megvan a tudós véleménye, hivatalból mindenbe belekotyog, aztán közel sem biztos, hogy megfogadják a tanácsát. Ez nagyon nyomasztó és egyben felszabadító: maga a teljes szabadság. Kevés dolog van, amit önmagában meg tud valósítani, amire rá lehet bökni: na, ezt itt kérem a dramaturg csinálta.  Aztán az is előfordul – nem is olyan ritkán –, hogy az ember mond valamit, amit a rendező vagy egy másik alkotótárs látszólag elereszt a füle mellett vagy épp elutasít, aztán egy-két nap múlva kiderül, hogy mégis megfogant a dolog. Figyelni a próbákat, nézni, hogyan lesz a semmiből valami, a valamiből pedig valami más, az csodaszép.
 

- Mennyire alakul át az eredeti műfordítás a gyakorlati munka, a rendezővel való konzultáció, a próbák során?

Ez nagyon változó. Ha egy tiszta időben öt órás darabból két és fél órás előadást kell létrehozni, akkor nyilvánvalóan radikális változtatásra, komoly nyesésre-farigcsálásra van szükség, az pedig az illesztéseknél is változásokat hoz. Vagy ha mondjuk gyengébb darabon dolgoznánk, ott komoly beavatkozásra lehet szükség – na de vacak darabbal minek kezdjünk? A színház nem irodalom: akármilyen egységes és jó is a szöveg, az aktuális előadás önálló alkotás: a rendezővel egyetértésben még a próbák előtt akár komoly változtatások is előfordulhatnak: néha elemeire szedjük, jó magasra földobjuk, aztán másképp rakjuk össze a darabkákat. Ha jól megírt és tisztességesen lefordított drámán, a próbákra rendesen előkészített szövegen dolgozunk, akkor ez a próbafolyamat során már kevésbé jellemző. A rendező vagy a színész kérésére (netán a saját belátása szerint) az ember egy-egy mondatot, passzust így is kijavít, kicsippent a darabból vagy áthelyez máshova. De ezek a külső szemlélő számára láthatatlan dolgok. Mi tudjuk, hogy egy szórend-változtatáson egy hangsúlyon is sok minden múlik, de ha egy „civil” egymás mellé teszi a két szövegváltozatot, ilyenkor nem sok különbséget lát. És sokszor nem is a szövegben változnak a dolgok, hanem bennünk, belül – hogy miként olvassuk, hová tesszük a hangsúlyt, milyen egy jelenet tónusa. Az előadás négydimenziós szövete, a játék akkor is hatalmasakat változik, ha a hangzó szövegben egy vesszőnyi sem módosul. Ezt látni, értelmezni, hangolni kell. A rendező vezényel, de nagyon hasznos tud lenni egy avatott, hiteles félig-külső szemlélő – nevezzük mondjuk dramaturgnak. A rendezővel való konzultáció fontos a próbafolyamat során. Most is előfordultam a próbán – noha még félhivatalosan sem vagyok dramaturgja egyik darabnak sem. Csak hát a szakma szeretete és a kíváncsiság…
 

- Pécsett született, itt nőtt föl. Ha erre jár időnként – például a munka miatt –, milyen benyomásai vannak a mostani városról?

Nagyon régen, 1976-ban, gimnázium után kerültem el innen. Pár évig még rendszeresen hazajöttem, de aztán a rokonaim is elköltöztek. Mindig is úgy gondoltam, hogy az ország egyik legjobb adottságú, legjobb hangulatú városa. Ha nem vágytam volna arra, hogy sokkal nagyobb helyen éljek, talán ma is Pécsett működnék. Szeretem ma is, annak ellenére, hogy ritkán járok vissza – persze így könnyű is. Ami az utóbbi években történt, a tipikus félig üres/félig tele történet – attól függ, honnan nézzük. A Kulturális Főváros óriásprojekt sok szempontból elszalasztott nagy lehetőség. Ugyanakkor született egy csomó szép új tér. Emberbarátabb, „szélesebb” lett a belváros. A kettősség – öröm és bosszúság – mindenütt megvan. A Széchenyi térről például tényleg hiányzik a zöld – és ezért nagy kár –, de persze így is ezerszer szebb és bejárhatóbb, élvezhetőbb, mint azelőtt, amikor ott parkolt körbe hatszáz autó.
 

- Ennyi elfoglaltság mellett marad-e szabadidő, lehet-e beiktatni pihenést, kedvenc időtöltést, és ha igen, mi lenne az?

Emlékszem, egyszer hetvenháromban volt egy kis szabadidőm… De a viccet félretéve: ha igazán ki szeretnék kapcsolni, jó messzire megyek a színháztól. Lehetőleg olyan helyre, ahol a szó is anakronizmus. Szenvedélyes búvár vagyok, csak sajnos ritkán tudok merülni.  Pedig a víz alatti világnál izgalmasabb, gyönyörűségesebb nem nagyon létezik. Amúgy a színház szent és borzalmas kötelezettség, kifejezetten rosszul érzem magam, ha egy idegen városban van egy szabad estém és nem megyek színházba. Kiállhat az egész város a főtérre és kórusban zengheti, hogy ne, ma be ne menj, mert bűnrossz az előadás, én akkor is beülök, mert különben lelkifurdalásom és hiányérzetem lenne. Így vagyok összeszerelve, és kész. Egyébként hiába ez a mesterségem, kritikus szemmel nézem ugyan a kollégákat, de nem az a fajta szakmabeli vagyok, aki az első sorban ül, és kottával az ölében ellenőrzi, hogy vajon minden hangot pontosan játszanak-e. El lehet varázsolni, és hálás is vagyok érte, ha bármi jót – izgalmasat, meghatót, felháborítót, üdítőt – mutatnak. Vagy „csak” egy sűrű, szép színészi pillanatot…
 

Vígh Gabriella