Pécsi Nemzeti Színház

Drága Klárika!

Nagyon nehéz feladatot bíztak rám – végleg el kell köszönnöm Tőled, mind a színház társulata,  mind a kollégák, az ismerősök, a jó barátok, s mind a magam nevében. A búcsú olykor még rövid időre sem könnyű, véglegesen különösen nehéz, valójában lehetetlen. Súlyozottan érvényes ez rám, hiszen 34 évet töltöttem el Veled a Pécsi Nemzeti Színház falai között.

1952-ben 23 évesen léptél be Thália pécsi templomába, hogy aztán ezt a szentéjt  54 éven keresztül szolgáljad hittel, szeretettel, igen nagy szakmai elkötelezettséggel. Jóval túl a nyugdíjkorhatáron, 77 évesen vonultál el - élvezni végre a jól megérdemelt pihenést, az unokák, a dédunokák, a családod körében. Van a magyar nyelvben egy sokat emlegetett szóösszetétel, a „szürke eminenciás” kifejezés. Ha valakire igaz volt ez a jellemzés, hát akkor Rád mindenképpen. Ám nem a „szürke” szón, hanem a szóösszetétel második szaván volt a hangsúly. Igen nagy felelősséggel párosult munkádat, feladatodat több mint öt évtizeden keresztül példás precizitással, lelkiismeretesen, - mind a vezetők, mind a társulat teljes bizalmát élvezve - láttad el. Egy intézmény, jelen esetben a színház főpénztárosának lenni nem kis kihívás, -  feltétel nélküli odafigyelést, végtelen koncentrációt igényel. Pedig hát – micsoda daliás idők voltak… Nem volt számítógép, nem voltak szoftverek, hosszú ideig még központi bérelszámolás sem, nem volt átutalási számla – minden mechanikusan működött. Évtizedeken át borítékoltátok a hónap elején Gyurász Jutkával a bankjegyeket, s a társulat tagjai másodikán, harmadikán örömmel álltak sorba a főpénztár előtt, ti voltatok ilyenkor a legnépszerűbb kollégák… Én nem tudok arról, hogy valaha is egy forint hiány lett volna a papírzacskókban.  Persze, nem csak ez volt a munkád,  minden nap – relatíve - igen nagy összegekkel dolgoztál,  hiszen jószerivel csak készpénz forgalom volt – mind a bevételek, mind a kiadások tekintetében.

Mindezen túl Te voltál a színház élő lexikonja. Fantasztikus memóriád, színházismereted volt. Bármikor szükségem, szükségünk volt egy-egy korábbi, vagy éppen az aktuális évadban társulati tag adataira, nem vettem, nem vettük elő az írásos anyagokat, nem keresgéltünk a dokumentumokban, hanem csak felhívtalak, vagy bementem Hozzád, hiszen Te fejből fújtad az illető művész, vagy nem művész adatait, - születési év, hónap, mettől meddig volt tagja a társulatnak…  Soha nem kellett ellenőrizni a dátumok hitelességét!
Arra is emlékszem, hogy bármikor azonosítani, nevesíteni kellett egy-egy régi színházi előadásról készült, megsárgult jelenet- fotón lévő, számomra már ismeretlen, vagy általam kevésbé felismerhető művészt, mindig Hozzád fordultam, s a lehető legtermészetesebb módon azonnal mondtad a nevét, nevüket…

Különböző méltatásokban, búcsúztatókban sokszor hallhatjuk, olvashatjuk a méltatott személyről, hogy „második otthona volt a munkahelye.” Nos, Neked a színház volt a létformád, nem a munkahelyed, hanem bátran mondhatjuk – a családi otthonnal egyenrangú otthonod. Ez volt a Te világod, a Te életed!  Ezt persze elősegítette az a helyzet is, hogy hosszú-hosszú ideig itt dolgozott szeretett férjed, Zoltán is, - aki már évekkel ezelőtt eltávozott közülünk, s akivel Te hamarosan újra találkozni fogsz, -  s megfertőzted a színházzal Andi lányodat is, aki a mai napig megbecsült munkatársa a pécsi teátrumnak.

Drága Klárika! Itt az idő, el kell köszönnünk, bármennyire is nehéz, végleg el kell búcsúznunk Tőled. Elköszön leányod, vejed, az unokák, a dédunokák, a rokonok, a hozzátartozók, a barátok, az ismerősök,  s elbúcsúzik a társulat is. Mi, nagyon sokan, - volt kollégáid, barátaid, az idősebb generáció - nem fogunk feledni, ám hogy a fiatalabb nemzedék, a mindig-újak is tudjanak majd Rólad, azt talán elősegíti az a felemelő, vastapsos pillanat, mikor is másfél évtizeddel ezelőtt a társulat egyhangú szavazással a Pécsi Nemzeti Színház Örökös Tagjává választott. Mert beírtad Te már a nevedet a színház virtuális dicsőség-könyvébe, végig nagybetűkkel, immár örökké és kitörölhetetlenül!
Nyugodj békében, Isten Veled!