Pécsi Nemzeti Színház

Az idézet Gulyás Dénestől hangzott el utasításként, a Don Giovanni próbáján. A Pécsi Nemzeti Színház készülő előadásáról a rendezővel beszélgettem.

 

GP: A legendás hazai Don Giovanni-előadások közé tartozik Jurij Ljubimov rendezése, amelyet 1982-ben az Erkel Színházban adtak elő, és amelyben ön Don Ottaviot játszotta. Azt mondják, hogy az előadás megosztotta a közönséget. Miért volt különleges az akkori produkció?

 

GD: Ez az előadás az egyik legemlékezetesebb produkció, amelyben részt vettem. A közönség egy része mindig arra vágyik, hogy kapjon valami újat, hogy azt érezze, hogy a jól ismert darab elszakad az eddigi reprezentációktól és még mindig tartalmaz számára új dimenziókat. A közönség másik része pedig azt várja, hogy az opera legyen szokványos, mert az úgy jó, ahogyan kitalálták. Szerintem valahol a kettő között van a megoldás. Ljubimov akkor nagyon belehasított ebbe az úgynevezett „megszokott” operai világba. Az Erkel Színház színpadán egy pajta díszlete volt látható, a padló szalmával volt felszórva, a szimfonikus zenekar pedig a színpadon ült, így leszűkítette a játékteret. Az énekeseknek a zenészek között, mögött, vagy fölöttük egy hídon kellett játszani. A maga nemében és a maga korában provokatív előadásnak számított, mert merész húzásokat engedett meg magának. Ljubimov az opera cselekményét is módosította. A darab elején például a Kormányzót nem Don Giovanni, hanem Leporello szúrta le, ami így egy plusz csavart adott a történetnek, hiszen a cselekmény egy későbbi pontján Don Giovanni jelenik meg Leporello ruhájában. De a gyilkosság aktusa is igazán eredeti volt: a Leporellot játszó Polgár Laci az első hegedűs kezéből kivett hegedűvonóval döfte le a Kormányzót, amelynek volt egy olyan szimbolikus áthallása, hogy a férfi a zene hatalma által, vagy legalábbis ennek közreműködésével hal meg. Ljubimov zseniális rendező volt, aki rendkívül jól dolgozott együtt a színészekkel. Amiket kért tőlünk – a gesztusrendszerek, kifejezésformák, színészi eszközök – nem tértek el a hagyományos operajátszás normáitól, amelyet ma már klisészerűnek mondhatnánk. Érdekes volt tehát az ellentét, amely a színészek játéka és a rendezés között feszült. Annak ellenére, hogy a színészi játékban nem volt semmi különleges, az előadásban szerepeltek az előbb említett újítások és kísérletezések a rendezői koncepciót illetően. Amit akkor Ljubimov megvalósított az úttörő volt, és rendkívül izgalmas, de ennél ma már ezerszer vadabb dolgok vannak. Ha visszaemlékszem, azt kell mondanom, hogy az egész színházi produkció egy emlékezetesen nagy előadás volt. Remek előadás. Viszont, amit mi csinálunk, az több szempontból is sokkal provokatívabb lesz. 

 

Mozartnak nagyszerű operái vannak: Szöktetés a szerájból, Figaro házassága, Varázsfuvola. Miért pont a Don Giovannira esett a választása?

 

Egy operát játszó színházban mindig kell, hogy repertoáron legyen egy Mozart-darab. A Don Giovanni számomra az operák operája. Izgalmas, összetett, egyszerre dráma és egyszerre vígopera. Ugyanakkor elemelkedik a valóságtól, groteszk, irreális elemek jelennek meg benne: látomások, szobor, amely megszólal. Mozart nem hiába adta azt a műfaji meghatározást a darabnak, hogy „dramma giocoso”, vagyis játékos dráma, amely arra mutat rá, hogy a darabban felváltva jelennek meg komoly és komikus tartalmak.  A darab valóban a műfaji keveredések jó példája: vígoperai jelenetektől kezdve a súlyos tragédiákig, szerelmeken át a csalódásokig, egy igazán szélsőséges, ellentmondásokkal teli világot ábrázol.

 

David Cairns Mozart operáiról írott könyvének előszava a zeneszerzőt Shakespeare-rel hasonlítja össze. Mondhatjuk, hogy a Don Giovanni Mozart Hamletje?

 

Nem tudom megítélni, hogy Shakespeare életművében a Hamlet vajon a legnagyszerűbb dráma-e, de ha a kérdés a Don Giovanni esetében erre vonatkozik, akkor határozott igen a válaszom. Vannak olyan ikonikus darabok, olyan szerzemények, legyen az akár opera vagy dráma, amelyek örök érvényűek lesznek, és sokféle szempontból lehet hozzájuk közelíteni. Minden korszak talál bennük magának valamit, amitől különlegesek maradnak.

 

Don Giovanni erkölcsi szabályokat nem ismerő, démonian érzéki alak vagy élvhajhász szoknyavadász?

 

Mindenképpen többnek gondolom a főhőst, mint egyszerű szoknyavadász. A démonian érzéki kifejezés elég találó. Valójában erről van szó. Don Giovanninak van egy olyan érzéki hatalma, ami senki másnak nincs, és ebben örömét leli. Számára lehetetlen, hogy egyetlen nőt szeressen, mert akkor azzal az eggyel szemben a többi vesztes marad, ő pedig nem akarja, hogy legyen vesztes. Ez szerintem elég tiszta logika, amelyben tetten érhető a darabban rejlő komikum, ugyanakkor a kemény valóság is. A főszereplő kétségkívül olyan bűnöket követ el már az opera elejétől kezdve, amelyért ma legalább húsz évre börtönbe kerülne, én mégsem tudok haragudni rá. Bizonyos értelemben tehát Don Giovanni erkölcstelen, de azért nézzünk mélyen egymás szemébe. Minden emberben ott él a hódítás vágya, ezen belül pedig az erotikus hódítás vágya, és itt nem csak férfiakra gondolok. Don Giovanni esetében ez az érzés gigászi méreteket ölt. Nem az eleganciájával vagy a szépségével hódít, hanem van valamilyen varázslatos, megfoghatatlan, misztikus képessége, amivel képes úrrá lenni az emberek bűntudatán. Az a nő, akinek a közelébe kerül, egyszerűen elveszti az etikus kérdéseket érintő ítélőképességét, még akkor is, ha friss házas.

 

Az előbb úgy fogalmazott, hogy a darab a „szélsőségek operája”. Én azt érzem, hogy a tragikum és a komikum a történeten belül jól elkülöníthető egymástól. Az ön rendezésében melyik érvényesül jobban? A tragikum, vagy a komikum felől közelít a darabhoz?

 

A darab valóban tele van komikus, már-már bohózatba illő jelenetekkel. A szereplők álruhát öltenek és így másnak adják ki magukat, megcsalják egymást, bosszút forralnak, szövetkeznek. Ugyanakkor egyes jelenetek zeneileg is sötét tónusban vannak komponálva és tragikus hangsúlyt kapnak. Igyekszem ezt eldöntetlen kérdésként meghagyni. A jelenetekre koncentrálok, próbálok ezeken belül gondolkodni. Ha egy jelenet túlnyomó részt komikumot tartalmaz, akkor hagyom, hogy ez érvényesüljön. Ha tragikum van benne akkor az, ha erotika, akkor az. Ez a darab tényleg a szélsőségek operája, miért ne hagynám meg ezeket a szélsőségeket olyanoknak, amilyenek? 

 

A jelenlegi előadók között volt tanítványai is szerepelnek. Teljes mértékben sikerült megvalósítani az ön által elképzelt szereposztást?

 

Ideális helyzet szinte soha nincs. Csak optimális. Amikor egy produkció terve megszületik akkor egy rendezőnek sok lehetőség áll rendelkezésre, és ilyenkor az optimális szereposztást próbálja felmérni. Sok emberre gondoltam, akik közül sokan lemondták a szereplést. Büszke vagyok, mert a jelenlegi tizennégy szereplő közül hét van, akit valamikor a Pécsi Tudományegyetemen vagy a Zeneakadémián tanítottam. A fiatalok bevonása jót tesz a színháznak: a közönség új arcokat lát, ez pedig lehetőséget és kihívásokat jelent a művészeknek. Emellett persze a jelenlegi csapatban idősebb kollégák is szerepelnek, akik már rutinosnak mondhatók, valamint játszanak olyan volt tanítványaim is, akik már több éve játszanak a Pécsi Nemzeti Színháznál.
 

Mi az, ami a mai közönség számára fontos üzenet lehet ebből a darabból? Mi az, ami kortárssá teheti?

 

A Don Giovanni egy klasszikus. Egy örökérvényű mű, amelynek már nem kell bizonyítani. Nem kell kortárssá tenni. Ettől függetlenül persze igyekszem olyan dolgokat kitalálni, amelyektől talán a rendezésem többet mond el a történetről, mint másoké, vagy legalábbis más aspektusban mondja el a történetet. Nem hiszem, hogy egy olyan zseninek, mint Mozart, meg kéne hódítania a huszonegyedik századot. A Don Giovanni a legzseniálisabb opera. Zeneileg a legapróbb részletekig kidolgozott darab, amely rendkívül nagy hangsúlyt fektet a zene és a színpadi akció összjátékára. Mozartnál még az is meg van komponálva, amikor az ájult Donna Annát Don Ottavio repülősóval próbálja felébreszteni, és a dugó elhagyja az üveg száját, majd az üvegcséből kiszivárog a benne lévő anyag. Olyan egyedi, szellemes és mégis precíz módon van ez megkomponálva, amelyet soha másik zeneszerzőnél nem tapasztaltam. Mozart életműve olyan érték, amely nem szorul magyarázatra az őt követő századokban.

 

Több évtizeden át énekelte ebben a darabban Ottavio szerepét. Ennyi tapasztalat után, mi az, amit a saját rendezői újításai közé sorolna?

 

Új színt akarok adni a darabnak, sok technikai trükk van benne és szerintem igazán eredeti a díszlet mondanivalója. Don Giovanni megjelenése sem olyan, akire hétköznapi értelemben azt mondanánk „micsoda Don Juan”. Ezen túl igyekszem a valóságtól elemelkedett részeket igazán irreálissá és látomásszerűvé tenni. Nálam a darab végén például nem lesz Kővendég, aki melák, komikus alakként basszus hanggal érkezik a vacsorára, hogy aztán elvigye Don Giovannit a pokolba. Bár ez a jelenet a darabban nem a buffa jelenetek sorába illik, számomra mindig nevetséges volt, hogy egy szobor bejön és elkezd énekelni. Szerintem ez a karakter egyszerűen nem ilyen, egyáltalán nem komikus. Egy túlvilági, misztikus alak, akinek a hatalma még Don Giovanniénál is nagyobb. Ebből következik az, hogy a darab végén nem szeretném őt általános módon ábrázolni, hanem egy csavarral szeretnék élni, de ha lehet, akkor ezt a kártyát most nem játszanám ki. Egészen elképesztő lehetőség, munka és feladat a Don Giovannit rendezni. Mozart a legnagyobb zseni volt. Itt nincs pardon.

 

Görcsi Péter