Pécsi Nemzeti Színház

Magyarországon eddig csak a Pécsi Balett dolgozta föl táncszínházi formában Otello történetét. Eck Imre 1980-as koreográfiája után most Vincze Balázs balettigazgató álmodja színpadra az árulással, féltékenységgel és gyilkos szenvedéllyel átszőtt szerelmi históriát. A rendező-koreográfus látványos, katartikus és felkavaró produkciót ígér. Premier november 25-én este hét órakor a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán.

- Eddigi pályám legkomolyabb erőpróbája volt az Otello színrevitele – vallja Vincze Balázs, az előadás koreográfusa. – De úgy érzem, megérte, mert szívünket-lelkünket beleadva egy igazán különleges látványvilágú, az érzelmek gazdag tárházát felmutató táncdrámát sikerült létrehoznunk, mellyel Eck Imre előtt is tisztelgünk.

- Miért olyan nehéz e szenvedélyes történetet a tánc nyelvén elmesélni?
- Az irodalmi alapanyag, Shakespeare drámája igencsak szövevényes, amit érthetően átültetni a mozdulatok nyelvére meglehetősen komoly feladat. Uhrik Dórával és Böhm Györggyel közösen dolgoztuk ki a librettót. Ez öt szereplőre építi föl a cselekményt. Arra törekedtem, hogy a nézők számára tökéletesen egyértelmű és követhető legyen. A szenvedély sokféle árnyalatát kell megmutatnunk, ez segítette is a munkámat, mert erős kapaszkodókat adott. Ami a zenét illeti: klasszikus és mai egyszerre, ugyanis a fontosabb dramaturgiai pontokon Verdi muzsikája szól, ám balettünk alapvetően Riederauer Richárd zenei átiratára épül, ez pedig a XXI. század hangzásvilágában fogant. Mindezt tovább erősíti Molnár Zsuzsa erőteljes látványvilágú díszlete, amely egy hajódokkot idéz, és miközben fölvonultatja egy tengerpart jellegzetes motívumait, azonközben nagyon könnyen át is alakítható. Hét darab, kerekeken guruló, egy méter széles, két és fél méter hosszú és hatvan centi magas építőelemet mozgatnak meg a táncosok, és hoznak létre velük különféle térformákat. A jelmezek csodásak, mai stílusba oltott reneszánsz darabok. Egy milánói divatbemutatón is megállnák a helyüket. A fehér és a fekete, s annak rengeteg árnyalata dominál rajtuk.

- Mi teszi érvényessé a mai néző számára Otello történetét?
- Így harmincöt évesen azt veszem észre magamon, hogy egyre jobban zavarnak a külsőségek. Pontosabban az, hogy kizárólag a külsőségek alapján ítélkezünk, s ragaszkodunk is e felszínes véleményhez. Nem minden az, aminek látszik, legfeljebb lusták vagy fásultak vagyunk ahhoz, hogy a dolgok, a jellemek, a történések, a vélemények mögé nézzünk. Ez baj. Miként az is rossz, ha görcsösen ragaszkodunk valamihez, amiben egyszer tán részünk volt, és attól kezdve csak sóvárgunk utána. Én abban hiszek, hogy nem vágyni kell egy pillanat után, hanem megélni azt, amikor itt az ideje; aztán pedig túllépni rajta, s továbbmenni. Különben az élet megy el mellettünk. A saját hétköznapjaimban is tapasztalom, hogy legfontosabb a férfi-nő kapcsolat. E kötelékből táplálkozik minden: a siker, a munka, az örömök, az élet. Azt, hogy mitől működik vagy mitől nem, egy kívülálló nem ítélheti meg, csak aki benne él. Otellót és Desdemonát tökéletes harmóniában és boldogságban ismerjük meg, aztán Jago mesterkedései folytán tragédiába torkollik az életük. Jago és Emilia „héja-násza” pedig látszólag rossz, az erőszak árnyékában zajló házasság, de valamitől mégis működik! A mi előadásunk szenvedéllyel teli, hol megborzongató, hol könnyet fakasztó, látványos, költői, katartikus és elgondolkoztató lesz. Szándékunk szerint legalábbis. Az eredménynek pedig a nézők lesznek a megmondhatói.