Pécsi Nemzeti Színház

GP.: Elismert operarendező vagy, felsorolni is nehéz lenne, hogy hány darab bemutatásában működtél közre rendezőként, társrendezőként, dramaturgként és könyvet is írtál a témáról. Most egy Weöres-darabot választottál, a Holdbeli csónakost, amely ugyan nem opera, de egy zenés darab, amelybe talán a rendezésednek köszönhetően több zene és tánc került, mint amennyit az eredeti szöveg tartalmaz.

 

ATA.: Valóban, a Holdbeli csónakos egy zenés darab, de az esztétikája, a szerkezete operaszerű. Az tetszik benne, hogy nem realista, pszichologizáló jelenetekben gondolkodik a szerző, ahogyan én sem, hanem egy csapongó, nagy, már-már követhetetlen formában, ami sokkal közelebb áll az operához, mint a prózai színházhoz. Az igazat megvallva szerintem minden Weöres-darab ilyen, egyszerűen nem a prózai színház számára vannak kitalálva. Ez egyébként a próbákon is látszik: amikor a színész a hétköznapi, prózai színházi gondolkodás felől közelít a szituációhoz, akkor egyszerűen befullad a jelenet. Ez a fajta színház sokkal deklarálóbb, amelyben inkább a költészet dominál mintsem a logika, és a poétikussága miatt sokkal közelebb áll az operához, mint a drámához.

 

Weörest eredetileg egy bábjáték megírására kérték föl, de láthatóan szándékosan nem tartotta be az erre vonatkozó dramaturgiai szabályokat, ahogyan történt az A kétfejű fenevad esetében is. Hogyan lehet ezt a szerzőre jellemző, csapongó dramaturgiát kordában tartani?

 

Tulajdonképpen nem a dramaturgiát kell szabályozni, vagy elutasítani azokat a mozzanatokat ahol túlkapásokat érzékelünk, hanem a szokványos színházi gondolkodásmódot kell megváltoztatni. Az operai gondolkodást kell átültetni a prózai színházra. Ahogy azt már említettem, az operában nagyobb teret kap a fantázia, kevesebb igény van arra, hogy lineáris történetet mondjunk el. Ha a túlzó teátrális elemekre, egy jelenet megismétlésére, vagy a non-lineáris cselekményre gondolunk, azt mondhatnánk, hogy az opera már akkor posztdramatikus színház volt, mielőtt ez a fogalom megszületett. Weöresnél a történet képlékeny, nem lehet előre megmondani, hogy a következő jelenet éppen hol fog játszódni, de valójában nem is számít. Az, hogy két jelenet között van térben háromezer kilométer, időben pedig fél év, és hogy a szereplők mégis hogy kerültek oda, az senkit nem érdekel. Nem ezekben az elemekben fogalmazódik meg a történet, hanem az érzetekben.

 

A színpadi megvalósítás szempontjából azért mégis figyelembe kell venni az idő- és a térkezelést. Az instrukció szerint a darab „a mesés ősidőben” játszódik, a számos színváltás pedig lehetővé teszi egy igazán látványos előadás létrejöttét.

 

Másfelől közelítek a darabhoz. Ha betartottam volna az instrukciókat és öt percenként új helyszínt látnánk, teljesen szétesett volna a darab. Egyetlen központi tér van az előadásban, egy könyvtár. Azért választottam ezt, mert ez a történet abszolút nem valóságalapú. Nem az utca emberét látod egy színpadra adaptált történetben, hanem olyan alakokat, akikkel kapcsolatban az az érzésed, hogy már ismered őket valahonnan. Ez pedig azért van, mert a darab felhasznál korábbi történeteket különböző kultúrák irodalmaiból és mitológiáiból. Szép Helénára, Agamemnónra és más görög hősökre emlékeztető figurák, kínai császár, lappföldi és szerecsen királyok, és a holdbeli csónakos, aki egy túlvilági, titokzatos alak. Kicsit olyan mintha az egyik könyv történetéből a másikba ugranánk át, amikor két jelenet követi egymást, valahol azonban ezek a történetek érintkeznek és kiegészítik egymást, különbség és azonosság észlelhető közöttük, és együtt lesznek a részei valami közösnek.

 

Meseszerűnek mondanád a darabot, vagy inkább fantasztikusnak, futurisztikusnak?

 

Az előadásban inkább ez utóbbi a domináns. Nem gyerekdarab létrehozása volt a célunk, de vannak olyan jelenetek, amelyek meseszerűek. A Holdbeli csónakos azért fura alkotás, mert egyszerre van benne jelen a fantasztikum és a mesék hagyománya. E kettő együttes ábrázolásában van egyébként nagy szerepe a táncosoknak, akik hol térképjelmezben, hol pedig különböző alakokat öltve követik az eseményeket, és terelik a hősök útját. Engem ez a darab a Csongor és Tündére emlékeztet, vagy a Leonce és Lénára. Ezek felnőtteknek szóló mesedarabok, amiket persze gyermekek is nézhetnek, de a két korosztály merőben más következtetésekre fog jutni a végén.

 

Helyenként abszurd, helyenként pedig gyerekes poénok szerepelnek a darabban, és olyanok is előfordulnak, amelyek rasszista alapokon nyugszanak. Lehet-e ezek közül bármelyiket előnyben részesíteni, vagy egyszerűen meghagytad olyan páratlanul sokszínűnek ezt a humort, mint az eredeti?

 

A népi humort és az ismert poénos beszédfordulatokat kivettem belőle, azok nem jelennek meg az előadásban. Ez a népi oldal volt felerősítve egyébként a Nemzeti Színház nagysikerű produkciójában, ahol néptáncosok is szerepeltek. Elég sok minden van, amit kihúztam a darabból, főleg a három hős ügyetlenkedéséből kellett törölni néhány részt, nekik komolyabb szerepet szántam.

 

… mert a hősök és az uralkodók a produkcióban szuperhősökként, vagy szuperhős-paródiaként vannak ábrázolva. Honnan jött ez az ötlet?

 

Egyrészt onnan, hogy nagy Marvel rajongó vagyok, a darabban szereplő alakok pedig az efféle képregényeknek és filmeknek a szereplőire emlékeztetnek. Másrészt azt gondolom, hogy a mai mítoszok – a Csillagok háborúja óta – a filmes és képregény-világból eredő mítoszok. E művekből klasszikussá kövült mondatokat idézünk nap mint nap, és nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki ne tudná legalább egy szuperhős nevét megemlíteni. Ők a mi korunk hősei, nem a görög mitológia alakjai. Ezek a történetek újragondolt, újrateremtett mítoszok, amelyek ugyanazzal a dramaturgiával, a szereplők pedig hasonló attribútumokkal rendelkeznek, mint ókori elődeik. A fiatal generáció számára szerintem a hős karaktere, titánjellege ebben a formában ragadható meg. Achilles és Tézeusz története nekik már túl távoli. Ennek ellenére a lehetőség megmarad, hogy a néző az utóbb említett szereplők felé asszociáljon, de az, hogy az előadás így jeleníti meg a szereplőket, más irányba is terelheti a gondolkodást.

 

A drámában a férfi karaktereknél meghatározóbbak a nők: Pávaszem, a sólyomárus lány, sólyomistennő, Temora. Mondhatjuk, hogy a dráma alaprajzára jellemző egyfajta feminin áthatottság?

 

Weöres munkásságára jellemző, hogy olyan helyzeteket hoz létre, amelyben nagy szerep jut a szerelemnek és ezen keresztül a szexualitásnak. Emellett fontos megemlíteni, hogy erős női karaktereket alkot. Négy uralkodó próbálja a maga fortélyaival elcsábítani Pávaszemet, aki kezdeti gyerekes viselkedése ellenére határozott, és egy percig sem gondolkozik azon, hogy kit válasszon közülük. A darab egy pontján Temorával kerül szembe, aki még a négy fejedelemnél is erősebb jelenség. Mégis a női alakok nem saját felemelkedésükre használják erejüket, hanem a férfiakat segítik vele, őket egészítik ki, őket serkentik, őket lökik tovább egy bizonyos cél felé. A sólyomárus lány, a sólyomistennő, Gyöngyvér és Temora szerepét nem véletlenül játssza egyetlen színésznő, hiszen ők egy személyként segítik Medvefiát abban, hogy a darab végén férfivá érjen.