Pécsi Nemzeti Színház

A címként szereplő szókapcsolat a rendezőtől hangzott el, aki így jellemezte az általa rendezett produkciót.

GP.: A rendezéseid között nem sok olyan művet találni, ami hasonló témát tárgyalna, mint a Becsvölgye. Mi fogott meg a darabban, miért volt vonzó számodra?

 

AZS.: Gonosz leszek, mert szétszedem a kérdést. Felkérésre készítem ezt a darabot. Korábban Az esőember volt ilyen Kulka Jánossal és Nagy Ervinnel, szóval ebből a szempontból nem újdonság a szituáció. Amikor először elolvastam a drámát, azt gondoltam, hogy magamtól biztos nem mennék neki, viszont mint tudjuk az előleg és a határidő a legjobb múzsa. Aztán ebben a falukrimiben találtam egy olyan mélyebb tartalmat, ami elgondolkodtatott, hogy tulajdonképpen elveszett embereknek a kalandja ez, akik próbálják megtalálni a boldogságot.

 

Szóval nem fogtál volna bele önszántadból. Milyen számodra az ideális színdarab?

 

Nem feltétlenül a történet az, ami érdekel, hanem hogy mi a karakterek sorsa és mi áll a jellemük hátterében. Megtalálják-e önmagukat, vagy csak keresik? Mik azok az érzelmek, amiket őszintén éreznek, és mik azok, amiket csak reprodukálnak? Ezenkívül az önmagunkkal való szembenézés és a humor az, amit nagyon fontosnak tartok. Úgy gondolom, hogy a mai színházban ritkán tapasztaljuk azt, hogy az anyag – jelen esetben a színdarab – organikusan formálódik velünk együtt. A Becsvölgyét, mint írott anyagot egy képlékeny és formálható dolognak tekintettük, Szálinger Balázs pedig a próbák során megerősített minket abban, hogy nem kell a szövegét szentírásként kezelnünk. Ez megkönnyíti a munkánkat és jó hatással van az előadásra.

 

Ezek szerint sokat húztatok a darabból.

 

Sokat húztunk, de azt gondolom, hogy a húzásnál fontosabb az alakítás. Az egész darabot a saját ízlésünk szerint formáltuk. Nem egy lehetséges interpretációját szeretnénk adni a darabnak, hanem felerősíteni, helyenként pedig beilleszteni néhány olyan verbális és vizuális effektet, amelyekről úgy gondoljuk, hogy helyénvalóak, vagy már eleve benne rejlenek a szövegben. Balázs néhol már-már mesterkélten fogalmazott irodalmi mondatait, költői képeit sok helyen át kellett írni és még most is folyamatosan alakítjuk a próbákon. Igyekszünk egyszerűbb és nyersebb kifejezési formákat találni, mert csak ezek képesek érvényesülni a színpadi miliőben, amelyet létrehozunk.

 

Beszéljünk erről a színpadi miliőről. A darab cselekménye szerint egy zalai faluban vagyunk, ahol a szereplők erős dialektust beszélnek. Ezt mennyiben módosítottátok?

 

Ebben is radikális változtatások vannak. Nem akartam olyan díszletet, ami azt ábrázolja, hogy itt vagyunk a sáros, sötét Zalában, egy süppedős, elhagyatott, Isten háta mögötti helyen, Magyarországon, egy lepattant konyhában, aminek három fala látható, és nem akartam arról beszélni, hogy milyen nagy dolog az a falusiaknak, ha egy ilyen helyre betéved két idegen, akiről senki nem tudja azt, hogy valójában mit akar. Ezt az egészet kicsit szürreálisabbá és absztraktabbá szerettük volna tenni. A díszlet valójában egy három dimenziós mozivászon, amelyben filmszerű játékstílusban és tempóban zajlik a cselekmény. Megpróbáljuk elérni, hogy analóg eszközökkel, szinte mozi-élményt éljen át a néző. Emellett az a célunk, hogy a darabban szereplő négy karakternek feltárjuk az életét, a félelmeit, az érzelmeit, a sorsát. Szerintem ez utóbbi ennek a darabnak, és vele együtt az előadásnak a mozgatórugója. 

 

A szerzővel beszélgettünk arról, hogy a karakterek erősen parodisztikusak. A falusi élet sztereotip alakjait látjuk a színen, a postáslányt, a jóhiszemű öreg házaspárt, a polgárőrt, aki egész életében rendőr akart lenni. Ily módon a humor – amiről azt mondtad, hogy fontos számodra – már eleve adott.

 

Nem szeretném a humort kategorizálni. Sem azt, ami a darabban szerepel, sem azt, ami az előadásban van. És ha jobban belegondolok a karaktereket sem. Azt szeretném, ha az emberek kapnának a nyakukba egy nagy vödör gondolkodni valót. Szórakoztató és elgondolkodtató előadást szeretnék létrehozni. Nevetek, de nem azon, hogy valaki letolja a gatyáját, vagy pofára esik, hanem azon, hogy magamat látom, hogy milyen nyomorult tudok lenni bizonyos helyzetekben. Ha a néző saját félelmeivel, esetlenségeivel, hiszékenységével vagy aljasságával szembesül egy-egy karakter által, és ezen képes nevetni, akkor elértem a célom. Szálinger karakterei archetípusok. Mindannyiunk körül ott vannak ezek az emberek, mindenki ismer ilyen, vagy ehhez hasonló személyeket, ugyanakkor minden karakter tulajdonságából él bennünk valamennyi, hiszen a maga módján mindenki önző, csal, szokott hazudni, ugyanakkor ezeknek az ellentétje is igaz. A különbség csak abban fogható meg, hogy kiben milyen mértékben vannak meg ezek a tulajdonságok. Felelősségről, becsületről, félelmekről, emlékekről, megbánásról, megbocsátásról van szó, a pénz és a krimi a dráma végére mellékessé válik. Olyan érzelmi megrázkódtatásokról beszél a darab, amelyeket a mindennapi életben is nehezen emésztünk meg. A kérdés valójában az, hogy hagyjuk-e ezeket az érzelmeket tovább élni, vagy inkább elássuk őket magunkban olyan mélyre, hogy már ne is emlékezzünk rájuk. Egyébként a darab végét is megváltoztattuk, nálunk más lesz a végső fordulat, mint ami a szövegben olvasható.

 

Beszéltünk díszletről, karakterekről, szöveg és előadás viszonyáról. Egyelőre ez nagyon radikális színpadi adaptációnak tűnik számomra. Hogyan tudnád összefoglalni a rendezői koncepciót?

 

Felfedeztem a darabban egyfajta rajzfilmszerűséget. Nem véletlenül szerepel a plakáton az, hogy „karmikus falukrimi 3D-ben”. Szeretnénk felébreszteni a nézők vizuális fantáziáját és ehhez mindenféle filléres varázslatot fogunk alkalmazni. Ugyanakkor ezek a vizuális hatások nem ugyanazt adják vissza a színházban és a filmen. A filmen, ha lassított felvételben felrobban valami, akkor annak láthatod minden apró részletét: egyszerű látványt kapsz. A színházban ezzel szemben a vizuális effektekre építeni lehet: egy fény, egy hang, egy arc, egy gesztus megidéz benned valamit, ugyanezek a dolgok pedig másvalakiben lehet, hogy másféle asszociációt generálnak. Tulajdonképpen vizuális fogódzókat szeretnénk adni, amelyek alapján a néző tájékozódhat egy különleges világban. Ezen túl arra szeretnék rávilágítani, hogy nem létezik jó és rossz, nincs fekete vagy fehér. Ez a kettő kézen fogva jár. A legjobb példa erre Tom és Jerry. Ez a rajzfilm tökéletesen pontosan ábrázolja az emberiség létezése óta fennálló gyarlóságokat és érzelmeket: hazugság, lopás, erőszak, káröröm, tiltott vágyakozás, sorolhatnám. Ennek ellenére rendkívül szórakoztató módon teszi mindezt. Nálam a bűn nem létezhet humor nélkül, és ez fordítva is igaz. Tom sem létezhet Jerry nélkül, és Jerry sem Tom nélkül.