Pécsi Nemzeti Színház

"Mesés opera" II.

Moderátor-"mesélő"	Gulyás Dénes
Moderátor-"mesélő"	Mácsai János

Henry Purcell: Dido és Aeneas

Dido: Takács Barbara / Szente Melinda
Aeneas: Németh Márton / Bognár Szabolcs
Belinda: Breinich Benáta / Bernáth Éva
Varázslónő: Nagy Johanna
I. Boszorkány: Scheer Lívia
II. Boszorkány Imai Ayane
II. Hölgy Mudrák Mariann

Zenekar
Kálmán Izabel - 1. hegedű
Kálmán Kinga - 2. hegedű
Kovács Szilvia - brácsa
Dömötör Krisztina - cselló
Tóth Álmos - gitár
Horváth Judit - zongora

Közreműködik a Pécsi Nemzeti Színház Énekkara

Nincs az a magát a teljesen botfülűnek gondoló, ilyesféle zenét sohasem hallgató ember, de nem létezik az a kérgesszívű, sokat próbált operaszakértő sem, akinek ne gyűlnének könnyek a szemébe Dido búcsújának hallatán. Senki sem tud ellenállni ennek a remekműnek, aki akár egyszer is hallja. Bátran kijelenthetjük a Dido és Aeneas az operatörténet első évszázadának betetőzése. De úgy is tekinthetjük, hogy a napjainkban immár több, mint négy évszázados színpadi zene ritka, nagy kiáradása ez a darab, az emberi alkotóerő egyik legmegrendítőbb példája. Dido királynő ebben a műben nem mitológiai hős, mint a téma sok más feldolgozásában, hanem hús-vér ember, nő, leány, vagy asszony, aki mindannyiszor éltre kel, valóságos, lüktető, érző, szenvedő életre, ahányszor csak megszólal valahol az a néhány hang, amit Purcell, az alig harminc esztendős lángelme az ő mindenkori megtestesítőjére bízott. Minden alkalommal átélhető az a végső fájdalom, ami e női lélekben feszül, és amit csak az önként, fiatalon vállalt halál követhet. Mert Aeneas, Dido szerelme, Trója hőse elhagyja őt, s mi hallgatók, késői együttérzők megértjük, hogy a szenvedő hősnő szempontjából mindegy, hogy az istenek rendelése, boszorkányok mesterkedése, politikai szükségszerűség, vagy akár a férfiúi tudatalatti parancsa volt-e az a kényszerítő erő, ami Aeneast tovább űzte. Dido számára a meglelt szerelem lett volna a legfontosabb, de az nem teljesedhetett be, s így már nincs is tovább értelme számára az életnek. Lehet, hogy nemcsak Dido királynőt siratjuk könnyeinkkel, hanem magunkat is, a magasztosságot egyre inkább elvesztő, elfelejtő korban?

A mindössze 35 esztendőt megért Henry Purcellnek (1659-1695), akit már saját korában a legnagyobb angol komponistaként emlegettek, mindössze ez az egy darabja tekinthető a mai értelemben vett operának.
A mű keletkezésének története nem pontosan ismert. Az angol színházi hagyomány mindenekelőtt valósághűségre törekedett, és az 1600-as évek végén még voltaképp nem fogadta be az opera műfaját. Az uralkodók szórakoztatására rendezett zenés bálokon (masque-okon) szólahatott meg színpadi zene, és szinte kötelező volt a művekben természetfeletti erők – tündérek, istenségek – jelenléte.

Az angol gyakorlatban a legfontosabb színpadi zenés műfaj az ún. semi-opera (fél-opera) volt, amely lényegében prózai darab hosszabb-rövidebb zenés betétekkel.
Purcell maga is sok semi-operát írt. Nagyszerű drámai érzékével azonban - legalább ebben az egy művében - mindvégig zenével kíséri a hősi, tragikus vagy éppen komikus jeleneteket. De ebből is megértezhetjük, hogy a komponista milyen drámai intenzitás mozgósítására volt képes. A valószínűleg alkalmi kompozíció 1689-ben keletkezhetett, amikor Josias Priest híres és előkelő bentlakásos leányiskolájában évente megrendezésre kerülő bálhoz Nahum Tate librettistától (akit költőként akkoriban éppoly nagyra becsültek, mint Purcellt muzsikusként) és Purcelltől rendelt zenés színpadi művet. Egyes kutatók nem tartják kizártnak, hogy a műkedvelő előadás csupán egy korábban már bemutatott mű felújítása lehetett.

A szövegkönyv Dido karthagói királynő és a pun udvarba vetődő Aeneas szenvedélyes és tragikus szerelmének történetét dolgozza fel. A három miniatűr felvonásba foglalt cselekmény a karthagói udvarban kezdődik. Belinda, a királynő társalkodónőjének éneke után hallhatjuk az Aeneas iránt szerelemre lobbant Dido szenvedélyes áriáját. A boldog hangulatnak azonban hamar vége szakad. Barlangjuk mélyén gonosz boszorkányok szövik tervüket Dido ellen, hátborzongató kacagás közepette. Ezután egy különben idilli vadászjelenet végén a kitörő vihar elválasztja egymástól a szerelmeseket. A magára maradó Aeneast a boszorkány-varázslónő szellem képében, hamis isteni paranccsal szólítja fel a hazatérésre. A kikötőben vidám énekkel és tánccal készülődnek a tengerészek. Nemsokára a boszorkányokat is halljuk: ők vad vijjogással győzelmet ünnepelnek. Aeneas már-már visszakozna, de a büszke Dido nem bocsát meg. És amikor a szerelmese elhagyja, belehal a fájdalomba.
A darab legismertebb része a megrendítő zárójelenet. A halálra kész Dido búcsúja egy újra és újra visszatérő basszusmelódia felett bontakozik ki.
A Dido és Aeneas a zeneszerző életében mindössze egyetlen előadást ért meg. Az opera számos jellegzetessége magyarázható a leánykollégium, illetve az igazgató, Priest táncmester igényeivel. Az angol hagyomány mellett talán ez játszik szerepet az opera kis terjedelmében (előadása kevesebb, mint egy órát vesz igénybe). A zenekar szükség esetén a lehető legszerényebb vonós összeállításból kihozható, kötelező fúvósszólamot nem tartalmaz. A táncbetétekben (eredetileg 17 volt) a növendékek megcsillogtathatták tudásukat; a szerepek – Didóén kívül – énektechnikai szempontból nem túl nehezek.

Dido és Aeneas, a karthagói királynő és a trójai királyfi tragikus szerelmének története, melyet Vergilius beszél el az Aeneis IV. énekében, egyik legfontosabb alapanyaga volt a XVII—XVIII. századi operaszerzőknek. Csak Metastasio szövegkönyvét, a Didone abbandonatát, vagyis “Az elhagyott Dido”-t több, mint negyvenszer zenésítették meg.